Hogyan viszonyuljon egy keresztény a politikához?

Sokat gondolkodtam azon, hogyan érdemes kezdeni egy ilyen cikket, főleg azért, mert a legtöbb olvasó talán úgy érzi, sejti, mit fog olvasni. Végül arra jutottam, hogy kezdem azzal, amit nem fog olvasni. Nem fogom megmondani, hogy ki kire szavazzon. Nem fogom minősíteni a különböző oldalakat. Nem fogok belemenni a magyarországi helyzetbe, mert olyan általános igazságokról szeretnék írni, amelyek a világ bármely pontján megállják a helyüket. Ebbe Magyarország is beletartozik. Továbbá – és ez fontos- nem arról fogok írni, ami ma a keresztény közösségekben kivétel nélkül van, hanem arról, aminek lenni kellene.

Mivel a kereszténység és a politika két olyan fogalom, amely itthon a szükségesnél jobban összefonódott, látom azt, hogy mind az egyházon kívül, mind az egyházon belül félreértések és kérdőjelek övezik a keresztények szerepét. Hogyan viszonyuljon Krisztus követője a politikához? Tényleg egyenlő a jobboldal a kereszténységgel? Mi alapján döntsön az, aki nem tudja, kit támogasson? A téma sokkal nagyobb és komplexebb annál, minthogy egy bejegyzésben összefoglalhatnám, ezért most három pontra szűkítem a mondanivalómat.

Kihez vagyunk hűségesek?

Bármennyire szolgálják is az érdekeinket, keresztényként elsősorban soha nem a politikai vezetőknek tartozunk hűséggel, hanem egyedül Istennek és az ő kinyilatkoztatásának. Ebben hiszem, hogy mind egyet is értünk, konkrét helyzetekben azonban mégis úgy tűnik, mintha gyakran előrébb való lenne a politikai hűség. Ez baj.

A hűség azt jelenti, hogy kimondjuk a nehéz igazságokat, akkor is, ha az a többségnek nem tetszik, ebbe a többségbe pedig a saját köreink is beletartoznak. A hűség azt jelenti, hogy nem nézzük az árcetlit, hanem bármibe is kerül az Isten iránti engedelmesség, megfizetjük az árát. Utóbbit nem írom könnyelműen. Sőt, szorongással tölt el, ha belegondolok, hogy a történelem során mit is jelentett ez. Olyan emberek arcát látom magam előtt, mint Richard és Sabine Wurmbrand, akik zsidókként a nácik, majd keresztényként a kommunisták gonoszsága miatt szenvedtek étlen, szomjan, fagyban, börtönben, szegénységben. Adja Isten, hogy soha többet ne állhasson elő hasonló helyzet Európában! Mégis ki kell mondanunk, hogy a hűségnek van, hogy ez az ára. Máskor pedig jóval kevesebb, amit ma valamiért mégis soknak érzünk. Pedig mi egy online konfliktus ahhoz képest, amit a testvéreink egy kommunista diktatúra alatt elszenvedtek? Mi egy pozíció elvesztése a kötélhez képest, ami Bonhoefferre várt? Mit számít, ha kiesünk az aranykosárból? Ha a történelemre nézek, ez az ár olcsó. Ennyit még hajlandónak kell lennünk fizetni az Isten iránti hűségért.

Photo by Joakim Honkasalo on Unsplash

Mire törekszünk keresztényként?

Gyakori vád, hogy a keresztények ráerőltetik a nézeteiket másokra, ezért szögezzük le: keresztényként ugyanúgy törekedhetünk arra, hogy a meggyőződéseinket érvényesítsük, mint bárki más. Nem létezik világnézetileg semleges szavazó. Mindenki a számára fontos értékek mentén választ és ez így van rendjén.

Keresztényként azonban nem érhetjük be kevesebbel, mint a közjóval. Mindenki javát akarnunk kell, vallási, nemi, etnikai hovatartozástól függetlenül, és ebbe azok is beletartoznak, akik szívből útálnak minket. Akarnunk kell, hogy nekik is jó legyen, testileg, lelkileg, szellemileg.

De mi ez a jó, amiről beszélek? Miben áll pontosan? A válaszhoz messzebbre kell visszanyúlnunk, egészen pontosan az emberiség történetének azon pontjáig, amelyre keresztények a bukásként hivatkoznak. A Biblia tanítása szerint ugyanis minden rossz a bűnesettel kezdődött. Ádám és Éva bűnének következménye, hogy létezik háború, betegség, szenvedés, igazságtalanság, halál. Az Édenkert harmóniájában ugyanis ezek egyike sem volt jelen. Isten megváltó tervét azonban semmi sem akadályozhatja. Ő elküldte a Fiát, hogy életével és áldozatával visszahozza a tőle elszakadt emberiséget, s a világot elindítsa egy olyan helyreállítás útján, amelynek vége egy egészen megújult ég és föld. Egy olyan hely, ahol nincs többé bűn, sem annak áldatlan hatásai. A kereszténység feladata, hogy ebben a munkában már itt és most részt vegyen, azaz visszaszorítsa a bűnt, visszaszorítsa a szenvedést, az istentelenséget, a pusztulást, a gyűlöletet. Ennek persze közel sem a politika az egyetlen eszköze, ám tagadhatatlan, hogy fontos szerepet játszik benne. A fentiekből következik, hogy ha a másik javát akarjuk, akkor bosszú, önzés, undor vagy káröröm nem vezetheti a politikai döntéseinket. Csakis a jószándék.

Keresztényként vágynunk kell rá, hogy a bűn az élet minden területén visszaszoruljon, s hogy minden embertársunkkal Istennel való közösségben, testi-lelki egészségben, békességben, méltó körülmények között élhessünk. Ezért pedig feladatunk aktívan tenni is.

Amikor a kereszténység csak a saját javát keresi és akár a tágabb társadalommal fizetteti meg az árát, a bizonyságából veszít. Vállalnunk kell a küzdelmet mindazért, amiben hiszünk, akkor is, ha a politika ebben nem partner. Mennyivel hitelesebbek lehetnénk, ha a kisebb-nagyobb döntéseinket ez a motiváció hajtaná! Ha a világ azt látná, hogy élen járunk a közös jó keresésében és megteremtésében! Nem gondolom, hogy feltétlen népszerűbbek lennénk, mert ismerem annyira az egyháztörténetet, hogy tudjam: nem csak ezen múlik. De ártani biztosan nem ártana.

Mit várunk a vezetőinktől?

Nem hiszek abban, hogy keresztényként válogatnunk kellene az elvárásaink között, főleg nem attól függően, hogy ki kormányoz. Mindenkit ugyanahhoz a mércéhez kell mérnünk. Itt is igaz, hogy keresztény és keresztény között lehet különbség abban, hogy mit tart a mérce elengedhetetlen elemének, de egy biztos: a szolgálat alapkövetelmény.

A politikusainktól szolgálatot várunk, egyszerűen azért, mert ők vállalták, hogy szolgálnak. Vállalták, hogy a javunkat keresik, vállalták, hogy értünk tevékenykednek. Értünk, nem pedig magukért.

Amikor felcserélődnek a szerepek és bármikor is azon kapjuk magunkat, hogy mi szolgáljuk a vezetőinket, joggal gyanakszunk, hogy valami nem stimmel.

Tény, hogy a politikusaink nem istenek. Gyakran még csak nem is keresztények, ezért nem azt várjuk tőlük, hogy olyan elvek szerint kormányozzanak, amelyekben egyébként nem hisznek. Azonban léteznek olyan univerzális értékek, amelyeket világnézettől függetlenül várhatunk azoktól, akik a szolgálatunkra vállalkoznak: igazságosság, bátorság, tisztesség. Tudom-tudom, az olvasó most nagy eséllyel felnevet. „Tisztességes politikus? Olyan nincs!” De tényleg nem is lehetne? Tényleg annyira nehéz ez? Nem csak azzal van a baj, hogy mi, a választópolgárok nem tartjuk a vezetőinket egy magasabb mércéhez? Hogy lemondóan legyintünk, mondván „ezek ilyenek”, miközben lehetnének a semminél jóval komolyabb elvárásaink? Keresztényként valljuk azt, hogy senki sem véletlenül kap hatalmat. Egy napon minden politikusnak el kell számolnia a Mindenható előtt. Ezért nekik is azzal teszünk jót, ha erre emlékeztetjük őket.

Folyt. köv.