A 2024-es év vége a vidéki Angliában ért. Nem először látogattuk meg a helyet a férjemmel, ám most először sikerült úgy érkeznünk, hogy egy vasárnap is beleessen az ott tartózkodásunkba. Egy anglikán gyülekezetet kerestünk fel, és nem túlzás azt állítani, hogy eddigi életünk legszebb közösségi élményében volt részünk. Amikor erről részletesebben is beszámoltam az Instagramon, megszámlálhatatlan üzenetet kaptam, amelyben keresztények - férfiak és nők, fiatalok és idősek- fejezték ki vágyakozásuk egy hasonló élmény iránt. Mert hogy nagyon sokan nem várnának többre, mint befogadásra, néhány jó szóra és vendégszeretetre, ám túl gyakran éppen ezek nem adatnak meg. Hasonló élményekkel magam is rendelkezem. A költözéseink és a külföldi életünk miatt lehetőségem nyílt több különböző gyülekezetet is meglátogatni és a legnagyobb szeretettel a metodisták fogadtak. Nyugaton ők elég progresszívnek számítanak, s akad egy-két kérdés, amelyben nem értek velük egyet. Viszont nem is várták, hogy így tegyek. Ellenben az a fajta nagylelkűség, amit a köreikben tapasztaltam, párját nem ismerte. Ha fuvarra volt szükség, jöttek. Ha karácsony közelgett, meghívtak. Ha nem volt időm ebédet főzni, telepakoltak egy dobozt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ha szervre lett volna szükségem, azt is felajánlották volna. A tanítás meglehetősen a felszínen mozgott, ezért egy idő után eljöttünk, azonban egy nagyon fontos tanulságot leszűrtünk: amikor emberek betérnek a közösségeinkbe, a minimum, hogy szeretettel fogadjuk őket. Ha a hitünk nem nyilvánul meg tettekben, nem csoda, hogy üresek a templomaink.
Mert semmit nem ér a hibátlan teológia és a Biblia mélységeinek kimeregetése, ha közben az embereknek annyit sem mondunk vasárnap reggel, hogy „Szia, hogy vagy?”. Nincs sok haszna a lehengerlő prédikációnak, ha közben vonakodunk akár a legkisebb áldozatot is meghozni egymásért. És sajnos én is rendelkezem olyan élménnyel, amikor négy hónapig jártunk egy helyre covid alatt és senki nem szólt hozzánk. Vagy amikor próbáltunk tanácsot kérni a pásztortól és mire sokadjára elértük, azzal indította a hívást, hogy „Fontos?”. Ezeket nem azért írom, hogy bárkit megszégyenítsek, hanem hogy szemléltessem: pontosan tudom, milyen érzés csalódni. Tudom milyen, amikor azt érzed, hogy fel sem tűnne, ha nem lennél ott egy adott közösségben. És nem gondolom, hogy erre az a jó válasz – amit egyébként nagyon sűrűn hallunk-, hogy „Tökéletes gyülekezet nem létezik”. Valóban nem. De attól még lenne hová fejlődnünk, magamat beleértve. Én is hibáztam, nem is egyszer, ahogy valószínűleg mindenki, aki bármilyen közösségnek a tagja. Ezekért fontos, hogy felelősséget vállaljunk és törekedjünk arra, hogy jobbak legyünk.
Az angliai gyülekezet, amelyről a bevezetőben írtam, semmi bonyolultat nem csinált. Szeretettel üdvözöltek, érdeklődtek, kérdeztek, beinvitáltak, kávéval kínáltak. Amikor elmondtuk, honnan jöttünk, biztosítottak róla, hogy imádkoznak az országunkért, mivel tudták, hogy Ukrajna a szomszédunk. Nem bonyolult, de mégis ennyin múlt, hogy tele szívvel jöttünk ki az istentisztelet végén, sőt azóta is emlegetjük a helyet.
Szerintem egy gyülekezet akkor jó, ha valódi közösséget alkot és mer mély igazságokat tanítani. Mindkettő fontos. Ezért, ha csalódtál, bátorítalak, hogy addig keress, amíg nem találsz egy ilyen helyet. Nem biztos, hogy egyszerű lesz, de nem is lehetetlen. Adj időd magadnak, hogy gyógyulj! Őszintén: én is kihagytam egy időszakot, mert minden vasárnap csak dühöt éreztem a fent leírt eset után. De megfogadtam, hogy a „szünet” nem szólhat örökre és valahová vissza kell mennem. Ha nem is ugyanarra a helyre. És így is tettem. Mert fontosak az érzéseim, igen. Tiszteletben kell tartanom őket, igen. De Isten fontosabb. És ha arra hív, hogy közösségbe menjek, akkor ez a dolgom. Imádkoztam, hogy vágyjak a gyülekezeti élményre, hogy akarjak menni és ne csak vonszoljam magam. Tapasztalatból mondom: Isten fel tudja éleszteni a szívedben a vágyat és képes erőt adni, hogy kutass, keress, majd egy vasárnap újra beülj a padba. Merd kérni!